Még úgyis

Még úgy is felismertelek, hogy csak egy negyedét láttam az alakodnak. De amint megláttam a fekete sapkát, amit már egyszer elhagytál, végül mégsem, mert kettő volt belőle, már akkor tudtam, hogy az ott te vagy. A sárgás árnyalatú fal mögött, a kék farmeredben, Adidas deszkás stílusú cipődben, rajtad az egyik fekete pulcsiddal. Valószínűleg az is az egyik kedvenceim közé tartozott és imádtam volna minden este azzal elaludni, miközben a Te kisfiús illatod árad belőle. Igen, a 22 éved ellenére még mindig olyan az illatod, mint egy vidáman játszadozó, 5 évesnek.

Tovább beszélgettem barátnőmmel, Zsuzsival, nem vettem rólad tudomást, mert akkor még csak futó gondolat voltál.

Aztán hirtelen kapkodtad a lábaid és a hetes megállóval szemben lévő úthoz mentél. A még maradék fűből a földben úgy tapostad ki az életet, mint 3 éven keresztül belőlem.

Mikor megpillantottam a feher alapon piros, fekete csíkos táskád, akkor tudatosult bennem az, ami addig tudatalatti volt. Az tényleg te voltál, a sárgás árnyalatú fal mögött. Úgy éreztem mindvégig tudtam de mégse. Egyből Zsuzsi felé fordultam és a szavába vágtam:

- Zsuzsi, nézd csak! - ő egyből felkapta a fejét és arra nézett, amerre néznie kellett.

- Az ott csak nem...? - kérdezte ledöbbenve.

- De. Istenem, ne vegyen észre, könyörgöm ne vegyen észre - persze nem bírtam levenni róla a szemeim. A telefonja a füle mellett, majd egyszercsak elkezdett sétálni a hetes megálló felé. Bennem pedig megállt az ütő, lesütöttem a szemeim, a telefonomat piszkáltam, hogy véletlen se kelljen a fűzöld íriszekbe belenéznem.

Nem a hetes megállóhoz jött, túlhaladt a nyolcason is. Végig követte a tekintetem, miután háttal volt nekem, aztán látótávolságon kívülre került. Én megnyugodtam, ő ismét eltűnt.

Nyugodt voltam, végre... Mégis bántott, hogy már nem várja meg azt, míg a hetes megállóhoz érek csak azért, hogy láthasson.

Önportré és Te

Önportrét kéne írnom szerdára, “Az írott sajtó műfajai” órára. Arany Lajos tartja, a Stádium olvasószerkesztője és anyanyelvi lektora.

Azon gondolkodok, hogy mégis hogyan mondjam el neki, hogy ne érezze tiszteletlennek és nemtörődömnek részemről, azt, hogy még az önportrémba is csak Rólad szeretnék írni.

Hiszen annyira kétségbeesetten szeretlek még a kínzó, fájó három év elteltével is, hogy az önportré szóról is Te jutsz eszembe s az, hogy igazából nincs is semmi érdemleges, amit beleszőhetnék rajtad kívül.

Sadness and sorrow

Annyi minden kavarog most a fejemben, de minden egy dologhoz köthető. Befejezetlen mondatok, gondolatok váltják egymást, szüntelenül, én értem őket egyedül. Ha valaki más is hallaná, látná mik cikkcakkoznak bennem, nos, se perc alatt megbizonyosodhatna róla, hogy valószínűleg megkattantam a lassan 3 év magány alatt.
Igen, most már magány. Egy ideig egyedüllét volt, amit én választottam. Aztán hirtelen, egyszer csak magány lett belőle. Elviselhetetlen.
Fáj mindennap felkelni, fájdalmasan fáj hallani az ébresztő fájdalmas sikolyait... Felülni az ágyban, a talpaim a padlóra helyezni, majd magamra erőltetni, hogy felálljak. Minden reggel lustán, nehezen és erőlködőn húzom fel az ablakredőnyt. Üres tekintettel állok a világos, fafoltos, diófa szekrényeim előtt, csak bámulom az össze-visszaheverő ruhadarabokat, percekig. Közben már reflexszerűen, többször is megnyomom a telefonomon a feloldó gombot, aztán meredt tekintettel nézem. Fel se fogom a kijelző óramutatóját... 5-10 perc lézengés után sikerül levánszorognom a fürdőszobába, bámulom a tükörképemet, értetlenül, elfogadó szomorúsággal. Eztán felöltözök, becammogok a konyhába, fáradt kezemmel erőtlenül megfogom a szekrényajtó fogantyúját, vizslatom a poharakat, hogy melyiket mocskoljam össze kávéval. Végül mindig megrántom a vállaim őszinte érdektelenséggel. Fogtomra kiválasztok egy áldozatot, az aljába kiöntöm a maradék lefőtt feketét, beleejtek két és fél kanál cukrot. Unottan elkavargatom, közben a mikróhoz csoszogok, lomhán megnyomom az ajtót kilökő szürke, téglalap alakú gombot, mire az ajtó ugyanolyan lomhán, mint ahogy kinyitottam, kinyílik. A lámpa már rég nem világít benne. Belőle is kiveszett a fény, akárcsak belőlem egykoron. Meg lehetne javítani, de senki se akarja, mert már elfogadták, hogy ez ilyen marad... Újra ragyoghatna, bevilágíthatná a sötétséget, de senki se akarja...
Magamra veszem a bőrkabátom, a lenti, régi konyhában felveszem valamelyik szanaszéjjel nyűtt tornacipőm, majd letöltök egy cigit. Mindig elszívok egyet a buszhoz menet.
A tejjel kevert kávét gyorsan felhörpintem, megtapogatom a zsebem van-e nálam gyújtó, bérletem a belsőzsebben pihen-e. Igen, minden a helyén van. A mahagóni, üvegablakos bejárati ajtót kinyitva megcsap a szeptemberi 15°C, bágyadtan felnézek a felhős, szürke égre, közben mint egy élőhalott, aki nap mint nap ugyanazt az utat járja, megindulok a kapu felé. A saroknál előveszem a telefonom, feloldom a zárat. Most már felfogom, hogy mennyi az idő. Meglepő módon ismét késésben vagyok, de oly édes mindegy. Mintha érdekelne... Úgyis mindig elérem a kiszemelt buszt. Egészen az egyetemig, minden egyes kibaszott nap azon kattog az agyam, hogy; mi a baj velem? Miért nem tud bárki is elfogadni párjának? Miért járok mindig úgy, hogy találnak helyettem mást vagy hazudnak vagy kihasználnak? Nekem miért nem adatott meg soha az, hogy valaki őszintén szeressen engem? Miért nem vagyok SOHA elég jó senkinek se?
Nem bírom. Megkeseríti a mindennapjaimat, szerencsétlennek érzem magam, azt hiszem az is vagyok. Egyre jobban kínoz mindennap, minden, az, hogy mosolyt erőltessek az arcomra, odafigyeljek arra, hogyha valaki beszél nekem, bólogassak, érdemben reagálják. Hát milyen barát lennék, ha ezeket nem tenném...
Sőt, milyen "barát" vagyok, hogy még a legjobb barátnőmre is irigy és féltékeny vagyok, mert ő is talált egy nagyon jó párt magának...? Mindenkire kurva kibaszott irigy vagyok, aki szerelmes, akit szeretnek vagy legalább éreztetik vele, hogy különleges, ér valamit, nagyon is sokat. Velem ezeket soha senki nem éreztette... Velem mindig, mindenki azt éreztette, hogy ugyanolyan lány vagyok, mint a többi. Hisztisnek neveztek, gyerekesnek, szarkavaró féregnek, az exem becenévként a ribancának hívott, az öcsém görénynek csúfolt, életem szerelme pedig hülye picsának hívott a hátam mögött.
Undorodom magamtól. Semmire nem vagyok jó, semmihez nem értek és egyáltalán nem látom értelmét annak, hogy én létezek. És tudjátok mit? Rohadtul gáz, hogy MÁR 20 évesen ezt érzem, ROHADTUL az! Én mindig csak annyit kértem, hogy valaki fogadjon el, szeressen úgy ahogy vagyok, tudjon kezelni, lásson bele a lelkem legmélyebb, legrejtettebb zugaiba...
Könyörgöm, valaki mentsen meg... Én már nem látom innen a kiutat. Beleőrülök/beleőrültem a magányba... Nem emlékszem, hogyan kell szeretni. Már nem értem, hogy az emberek hogyan találnak egymásra, hogyan szeretnek egymásba... Annyira megőrjít és fáj nézni két ember szerelmét, mindig az a tudat ötlik fel bennem, hogy nekem sose volt ilyen, sose lesz. Látom rajtuk, hogy ŐSZINTÉN oda vannak a másikért, szeretik egymás szépségeit, hibáit, együtt nevetnek, közös vicceik lesznek, együtt fekszenek, együtt kelnek, közös jövőt terveznek, együtt kirándulnak, mindent EGYÜTT csinálnak... Én pedig csak gyötrő vágyakozással, szúró könnyekkel a szemeimben a kíntól megbabonázva bámulom őket... Egyszerűen el van borulva az elmém, ANNYIRA FÁJ... Nincs az a fizikai fájdalom, amivel ki lehetne fejezni mennyire.... Azt akarom, hogy végre szeressen valaki, had szeressek valakit, könyörgöm... Nagyon szépen könyörgöm, had szeressek, had szeressenek.... Nem akarok ismét egyedül maradni... Ennyire nem lehet elbaszva... Ennyire nem lehetek szerethetetlen, semmilyen, haszontalan, rossz... Nem lehetek...

Soha el nem múló fájdalmas emlékek

Múlt hétvégén két nagyon jó ismerősömmel töltöttem a szombatot és a vasárnap hajnalt. Fél kettő felé elmentünk a Fácánból a Kosárba, majd a PopChicken-be enni, aztán vissza a Fácánba, ott sokkal jobban éreztük magunkat. Van ami sose változik. Bent ültünk egy darabig, majd Gabi szólt, hogy menjünk ki, mert jó idő van, és nincsenek is kint sokan. Mondtam, hogy:

- Oké, menjetek, mindjárt megyek.

Elkezdtem összepakolni a holmijaim, közben odajött a pohár szedő, Cumi,  hogy:

- Hogy vagy Sári? Mi van az exeddel, tudod a szerelmeddel?

Kérdezem, hogy:

- Melyikkel?

Mondja hogy:

- Hát Daniellával.

Mondom:

- Semmi, mi lenne?

Erre mondja nekem Cumi, hogy:

- Lent volt ma, kint ült egyedül, nagyon szomorúnak tűnt és kérdeztem tőle, tudod, ahogy szoktam, hogy: “Mi van Daniella? Szomorúnak tűnsz.”
Erre annyit mondott, hogy: “Nincsen semmi Cumi, elvagyok.” Aztán kérdeztem tőle, hogy:

- Ti Sárival felváltva jártok le? Tegnap lent volt Sári. (Azaz pénteken.)

Erre Dani szomorúan mondta nekem, hogy: “Sári nem áll velem szóba.“

Én csak pislogtam, majd a kopott, összekarcolt, kifakult faasztalt kezdtem bámulni. Újból összetört bennem valami, az évek alatt nem tudom hányadjára. Megszámlálhatatlan alkalommal törtek össze bennem miatta az érzéseim, a szívem még meglévő darabkái. S akárhányszor eszembe jut az arca, a neve, az, ahogy érzelmileg kihasznált és majdnem tönkretett, na az baszott mód fáj. Mintha valami vagdosna belülről. Néha durván, erősen, a csontomig hatolva belém vájódik ez a valami. Olyankor nem tudom kontrollálni az érzelmeim, a sok fal, amiket felépítek magam köré -akár egy nap alatt-, leomlanak; én pedig tehetetlenül, magzat pózba összekucorodva fetrengek, vergődök a porban, a törmelékben, a hideg, sötét s kemény földön. Ordítok a fájdalomtól, a sírás fojtogatja a torkom, mint egy hurok, ami egyre szorosabb lesz, amikor meghallom a nevét vagy eszembe jut.

Az asztalról felpillantva, érzések nélkül, olyan közönyösen, hidegen és szívtelenül, ahogy csak tudtam, kissé kárörvendésben fürödve annyit mondtam Cuminak, hogy:

- Nem érdekel, megérdemli azok után, amiket velem megcsinált - most erre visszagondolva mégis olyan rosszul érzem magam… Pedig tudom, hogy megérdemli… Örülnöm kéne neki, nem pedig mardosni magam, hogy mekkora egy fasz vagyok.

Cumi annyit válaszolt, hogy:

- Én nem tudom Sári, de ennyi volt - azzal ment a következő asztalhoz, hogy felszedje az üres poharakat s vigye Janikának meg Somának, akik akkora örömmel mosogatják el őket, mint amekkora örömmel én élem az életem két és fél éve.

“Ezért minden: önkínzás, ének:Szeretném, hogyha szeretnének,S lennék valakiéLennék valakié”

Annyit gondolkodtam mostanában azon, hogy milyen lehet, mikor valaki tiszta szívből szeret. Én tudom milyen valakit úgy szeretni, de milyen az, amikor engem szeretnek így? Vagy amikor így szereti két ember egymást? Milyen lehet? Tényleg olyan felemelő és megnyugtató érzés, egyszerre?

Lesz-e valaha valaki, aki el tudja fogadni a múltam, amilyen vagyok?

Lesz-e valaha valaki, aki megpróbálja lerombolni a falaim, megpróbál megmenteni önmagamtól s elfogadja, hogy Ő mindig is fájni fog?

Lesz-e valaha valaki, aki begyógyítja a sebeim, ápol, támogat, szeret, elfogad, megért, velem nevet, velem kel, velem fekszik?

Valaki, aki tényleg csak VELEM akar lenni, még akkor is, ha bárki mást megkaphatna? Valaki, akinek én leszek az első és a legjobb?

Vagy pusztán ismét hiú és szép álmokba ringatom magam, hogy ne gyötörjön annyira a világon való létezésem…? Sokszor nem érzem idevalónak magam. Nem tekintek úgy magamra, mint felsőbb rangú egyénre, csak nagyon sokszor azt érzem, hogy én nem idevaló vagyok.

Mintha eltévedt volna a lelkem félúton…

Én? Te? Mi? Nincs jövő.

Sajnos vannak dolgok az életben, amik maradandók, a maguk sajátos formájában. Úgymond emlékeztetők, tőlük kapod a bölcsességet, a tanulságot, amelyek segítségével elkerülheted azt, hogy még több fájdalom vagy csalódás érjen... Ilyenek az ember szívén ejtett sebek, karcolások, vágások. Mindenkinek volt/van egy nagy szerelme, akit soha nem fog tudni elfelejteni és aki elől soha nem fog tudni elszakadni érzelmileg, olyannyira mély volt a kötelék. Csak nem mindegy, hogy milyen is volt az a kötelék, jó vagy rossz.

Az én nagy szerelmemet Dánielnek hívták, Szilágyi Dánielnek. Bármennyire gyűlölöm és megfojtanám, azért még mindig azt mondom, hogy szép neve van. Bárcsak a belső tulajdonságai vagy a komplex személyisége is olyan szép lett volna, mint ő vagy a neve...

Múlt:

2014, október 3.-án ismertem meg Danit. Addig a napig csak nézegettük egymást a távolsági buszon. Majd azon a napon találkoztunk, kiderült, hogy közös ismerőseink vannak. Minden úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Tetszettünk a másiknak, udvarolt, próbálkozott. Beszélgettünk, felfedeztük a másik személyiségét, mindennap egy busszal utaztunk be Debrecenbe. Október 7.-én kisétált a sulimhoz és megvárt. Azért valljuk be, mindenkinek jól esne, ha valaki több, mint háromnegyed órán keresztül várna rá. Másnap elmentünk sétálgatni, első randi gyanánt. Megkérdezte, hogy járnék-e vele? Természetesen előtte megviccelt.

- Kérdezni szeretnék egy nagyon fontos dolgot - én már tűkön ültem, majd kiugrott a szívem a helyéről, fangirlingeltem, hogy ÚRISTEN, végre megkérdezi.

- Igen, mi az? - próbáltam leplezni az izgalmam.

- Milyen nap van ma? - totálisan lesokkoltam, kezdtem kétségbeesni, hogy lehet nem is akarja megkérdezni, nem is akar velem járni. De az előbb, még meg akarta fogni a kezem, mert ő úgy volt vele, hogy járunk, erre én elhessegettem, hogyha megkérdezi, akkor fogunk és jézusom, most elrontottam az egészet, nem fogja megkérdezni.

Ilyenek jártak abban a pillanatban a fejemben. Hirtelen elhatározásból felálltam, és elsétáltam, hogy jó, én megyek haza. Ő elkezdett futni utánam, erősen megragadta a karom, odarántott magához, mélyen belenézett a szemeimbe:

- Járunk? - kérdezte mosolyogva.

- Igen - vigyorogtam rá, majd megcsókoltam.

Jártunk, igen, a felhők felett jártam, én voltam a világ legboldogabb embere. Mindenkitől azt hallottam, hogy engem még sose láttak ilyennek, és Danit se látták még ennyire boldognak senkivel se. Három hétig. Ugyanis nála kattant valami, és a kedves, édes, imádni való srác, akit megismertem, eltűnt. Helyette egy bunkó, érzéketlen gyökér jelent meg. Október 25.-26.-a körül összekaptunk, ha lehet ennek nevezni. Én kiosztottam, megpróbáltam érzelmileg megzsarolni, sajnos. Most, 19 éves fejjel, azt kívánom bárcsak ne próbáltam volna. Eléggé gyerekes lépés volt tőlem. Ő úgy döntött, hogy ennek vége, tudtam meg a legjobb barátjától. Jöttek a mondvacsinált indokok, amikről már tudom, hogy nem voltak igazak, csak dühből vetett véget az egésznek.

Soha nem voltam még annyira magam alatt, mint miután megtudtam, hogy vége van, azaz elhagyott. Kifordultam magamból, még jobban beleestem a depresszióba, mint addig. Nem ettem, mindenkit, aki valaha kedves volt nekem, elüldöztem magam mellől, barátaimat, szüleimet. Még a régi önmagamat is. Szenvedtem, olyan volt, mintha elszakítottak volna a másik felemtől.

Jóban lettem időközben a legjobb barátjával, aki mára már az én legjobb barátom is. Ő pedig egy végtelenül őszinte ember, ami a szívén, az a száján. Ő mindenféle sajnálat nélkül megmondta a tutit, hogy Dani utál engem (január-február környékén barátnője lett, akkor még szarabbul néztem ki, mint előtte), leordította a fejem, ha az kellett. De nem tudta elviselni, hogy külön kell találkoznia velünk, mert ha egy társaságban vagyunk megfagy a levegő, aztán elkezdjük nyírni egymást. Így történt, hogy fél év elteltével újból találkoztunk, 2015. március 28.-án (március elején szétmentek azzal a lánnyal), mindketten megerőltettük magunkat Robi kedvéért. Majd pár hónap múlva, mintha mi se történt volna, ismét elkezdett próbálkozni. Barátság extrákkalban egyeztünk ki. De nem lett belőle semmi. Eljött a nyár, mi hárman, Robi, Dani és én elválaszthatatlanok lettünk. Sülve-főve együtt mentünk minden héten, háromszor biztos, a kedvenc kocsmánkba, hajnalig ott ültünk. Alakulgattak a dolgok köztünk, ismét, jó irányba haladt minden. Úgy voltam vele, hogy majd én, na majd én leszek az, az a különleges valaki. Én lettem, végül is, csak eléggé tragikusan és nem romantikusan.

A 18. szülinapi bulimon Robi elém állított egy tábla fehér csokival, és egy kis suttogással.

- Gyere egy kicsit - motyogta halkan, közben a szeme ide-odajárkált. Arrébb mentem vele. - Leálltam veszekedni vele a Fácán előtt, hogy én tudom, hogy ő igenis szeret téged. - itt nagyot ugrott a szívem. - Csak annyit mondott, hogy azaz ő dolga.

Az én arcomra nagy mosoly kúszott, még nagyobb erőre kaptam, hogy folytassam tovább a harcom érte, a kétségbeesett harcom. Az enyémnek akartam tudni, mert ő volt minden, amire vágytam. Ő volt, aki kiegészített, éreztem, ha most nem szerzem meg, más megteszi, amibe én belebetegszem. De nem aggódtam annyira, hisz egyre jobban alakult minden.

Szeptember 1-jén szalagtűzős próbáról igyekeztem Robi munkahelyére, aki egyből azzal fogadott, hogy Daninak barátnője lett. Mit ne mondjak, lesokkoltam, küszködtem a könnyeimmel. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Én szenvedek miatta fél évig, minden szart elviselek, amit csak tudok, a hangulatváltozásait, azt is elviseltem, hogy idegesítőnek tart, erre jön egy kis picsa, aki egyből elveszi, ráadásul ő annyira egy kis féreg, hogy nem meri megmondani, hogy mi a fasz van, hanem megint mástól kell megtudnom. Halljátok srácok, még a szalagtűzőmre is lett volna képe elhozni! És képes volt jó pofát vágni az egészhez, mintha semmi se történt volna! Úgy fel volt háborodva, míg bunkón viselkedtem vele, azt látni kellett volna. Én meg olyan hülye voltam, hogy miután szétmentek, visszaengedtem magamhoz, kezdődött elölről az egész. Azt mondta hiányoztam neki, hogy végig rám gondolt míg azzal a lánnyal járt. Igen, gondolom miközben őt basztad is rám gondoltál, mi? Álljon már meg a fáklyás menet, kérem szépen!
De én hülye voltam, megint, és hagytam, hogy visszajöjjön, eljátsszuk harmadjára is a kis játékunkat, reménykedtem, hogy na majd most, most sikerülni fog, összejövünk. Össze is jöttünk, aztán azt hazudta (mint derült ki), hogy ő erre nem emlékszik. Nyomta Robinak is a szöveget ezerrel, hogy én nem ezt érdemlem, amit ő adna nekem, és neki az lesz a boldogság, ha ő mással lát engem boldognak és nem azon aggódik, hogy tönkretesz a folyamatos hangulatváltozásaival.

Eltelt 2-3 hónap, míg újra találkoztunk, ugyanis én készültem az érettségire, le is tettem sikeresen. Akkor megbeszéltük, hogy barátok maradunk és ennyi. Én örültem, gondolván, legalább így is tudok egy kis boldogságot csempészni az életébe. De mit ad Isten, nem tudtunk barátok maradni, mert ez a drága fiú, ismét kezdeményezni kezdett, hogy ő szeret engem és szüksége van rám. Én vagyok az igazi neki, de fél ettől a kapcsolattól. Fél, hogy elrontja, hogy nekem rossz lesz, mert nem tudja megadni azt, amit én érdemelnék.

2016. november 14.-én, egy hétfői napon találkoztunk Danival. Tök jól elvoltunk, nevetgéltünk, beszélgettünk, ilyenek. Majd az este vége felé megpróbáltam megbeszélni vele ezt az egészet, hogy kezdjünk a helyzettel valamit, mert nincs értelme ennek a semmilyen állapotnak. Azt mondta, hogy szar vagyok, mert nem tudok túllépni ezen az egészen. Váltig állította, hogy meg se próbáltam keresni mást, mással megpróbálni, hanem csak rá várok, egy lelkileg beteg és labilis emberre. Ő csak jobbat akar nekem, mint ő, mondta. Én mondtam, hogy nem tudod hányszor próbáltam meg mással (nem járni, ismerkedni), de ha egyszerűen nem érdekel más, azzal nem tudok mit csinálni. Mondtam, hogy ne kelljen már az isten tudja hányadjára elmondanom, amit már 5x biztos elmondtam, hogy szeretem, és ha ő nem szeretne, nem jönne vissza ennyiszer. Még pár hete azt mondta, hogy szeret.

Erre ennyit mondott:

- Részegen minden hülyeséget beszélek. - mikor azt mondta, hogy szeret, nem volt részeg. Egyáltalán nem.

Felálltam, ott akartam hagyni, de rám szólt, hogy ne menjek el, menjek vissza. Visszamentem. Leültem, rágyújtottam még egy cigire, majd eléggé mérgesen kiszaladt belőlem, hogy:

- Érdekes módon, mindig én voltam az, akihez visszajöttél, és nem más. 

Reakció:

- Most mondjam azt, hogy azért, mert ott vagy?

Ebből a két dologból megkaptam a választ a kérdésemre. A részletek már nem érdekelnek. Úgyse mondaná, mindig kerüli a témát. Bementem, előtte szóltam, hogy szívja el és menjünk a buszhoz. Bejött, pakolt, közben én elindultam a buszhoz 8 óra 55-kor. 9 óra körül hívott, hogy hol vagyok? Mondom a villamoson, megyek a Városházára. Erre annyit mondott, hogy:

baszd meg

én annyit, hogy: indulj el. Kaptam még egy baszd meg-et, majd kinyomott. Nem jött a buszhoz. Ott maradt a Fácánban, ő volt az, akinek fentebb állt, elkezdi, gondolkozzak már el, mert én otthagytam. Megérdemelte. Azok után, amiket velem szemben megengedett magának, azt a fajta viselkedést, azok után igenis megtehettem ennyit. Utána leírtam neki mindent, azt is, hogy nem én fogok nagyobbat veszíteni, mert mindig is neki volt rám jobban szüksége, hisz ő jött folyton vissza. Ha annyira nem szeret, miért foglalkozik velem vagy a boldogságommal?

Tudjátok miért? Mert az ilyen emberek félnek önmaguktól, szoronganak, gátlásaik vannak, és úgy látják, jobb lenne nélkülük a világ. Határozatlanok, rettenetesen önzőek, félnek szeretni, hisz, ha szeretsz valakit, benne van a lehetősége annak, hogy fájni fog, és csalódni fogsz. Mindig csak játszanak, nincsenek konkrét elképzeléseik, másokat hibáztatnak azért, ami igazából az ő hibájuk, csak túl gyávák, hogy bevallják maguknak. Könnyebb nekik mást bántani.

Nem akarok visszaesni hozzá, nem akarom, hogy megint visszarántson magával, ha előfordulna egy olyan helyzet, határozottan azt akarom mondani akkor, hogy:

- Nem, millió lehetőséged volt a két év alatt, te nem éltél vele. Elvesztettél, törődj bele.

Ez bánt a legjobban… hogy mindig azt mondta, ne, mert ő jobban húzódik a nem felé, aztán visszahúzott, hogy szeret és ki van zárva, hogy nem jövünk össze. Nézzétek meg mi lett belőle… És pont ő mondta nekem, hogy egyenlőfélként kell kezelni a másikat, annyit adni, amit kapsz. Ezt csináltam, mégse tetszik/tetszett neki. Talán azért, mert ez tüköreffektus volt, és fájó volt látni neki, hogy ő valójában ilyen. Tudjátok, ha én úgy kezeltem volna őt, ahogy ő engem, akkor gyűlölne. De többet nem lesz ilyen. Leírtam neki mindent, amit már régen le kellett volna. Tavaly decemberben meg idén januárban, februárban is, elvoltam én nélküle. Míg ő állítólag rám gondolt, míg mással járt. Mivel annak a lánynak felállított egy idealizált képet, és azt hitte ilyen a lány, de nem. Én voltam olyan. Biztos, hogy ezért gondolt rám. És mikor ő visszajött, megint, akkor… akkor elvesztettem az akkori legjobb barátnőm, jó pár embert, a szüleimet. Nem akarom ezt. Nem kell. Úgy, hogy meghazudtolja önmagát, hogy neki áll feljebb. Túl sok mindent megengedett magának velem szemben, amit én ha megtettem, nekem esett, hogy mekkora egy fasz vagyok. De ilyen többet nem lesz. Nem akarom. Többször nem. Semmit se többé. Csak elengedni, hadd menjen és legyen porrá a szélben, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Mindent megtettem, tűrtem, ameddig bírtam, de ez… ez a novemberi… ez sok volt. Ez már a legteteje volt az egésznek.

Jelen:

Mostanában megint mindennap fáradtnak érzem magam. Azt hiszem 2017. április 29.-e óta. Azóta olyan, mintha az összes erőm kifogyna belőlem, már délután négyre. Nagyon sokat gondolkodok azon, hogyha valaki megkérdezi hogy vagyok vagy mi újság velem és én azt válaszolom:
- Semmi különös, fáradt vagyok - akkor tudja-e bárki is, hogy nem fizikai fáradtságra gondolok. A "fáradt vagyok" kifejezés alatt a legtöbben viszont ezt értik és nem mást. A szüleim erre tökéletes példák. Ha megérdeklődik mi újság velem, én csak azt válaszolom, hogy fáradt vagyok. Aztán a fejemhez vágják, hogy te érdekes módon mindig fáradt vagy, pedig semmit nem csinálsz.
Mintha másképpen nem lehetne elfáradni...
Mióta újratalálkoztam azzal a személlyel, aki már-már tönkretett lelkileg s érzelmileg egyaránt, akiről fentebb szó volt, nem mindig és nem igazán őszinte a mosolyom az elmúlt hetekben. Szoktam szívből nevetni, gumi kacsásan, ahogy egy nagyon jó barátom mondaná, de mégse olyan, mint azelőtt. Ezért meg én vagyok a hibás. Én okoztam a kárt, mert belementem abba, hogy találkozzak Vele, én voltam a hülye, hogy le kellett szednem a sebemet befedő és védő pörköt. Már majdnem begyógyult... már nem fájt annyira, sőt szinte egyáltalán nem fájt...
Kimondom:
- Jó volt nélküle, jó volt, amíg nem keresett, jó volt, amíg nem találkoztunk - de neki nincs merszem, se szívem megmondani, hogy mennyire jó volt nekem nélküle, mert itthon, Magyarországon rajtam kívül már senkije sincs, legalábbis itt Hajdú-Bihar megyében. De Istenem, pedig mennyire megérdemelné. Főleg ezután a 29.-ei nap után. És minden hétvégén ír, vagy pénteken vagy szombaton, a sebeim pedig a lehető leglassabban gyógyulnak. Akárhányszor meglátom a nevét, úgy érzem magam tőle, mintha teljes erővel gyomorszájon vágna, közben pedig tépkedi a szívem még meglévő darabjait, aztán érdektelenül elhajítja őket, rájuk is tapos, majd mintha mi se történt volna rám mosolyog, a teljes keresztnevemen szólít s annyit kérdez:
- Ma Fácán?
A legnagyobb probléma itt, hogy ő tényleg így viselkedik. Árulja már el nekem valaki, bárki, akárki, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen, bunkó, nemtörődöm, és hanyag? Hogy tudtam én több, mint két éven keresztül olyan embert, tisztán, őszintén, teljes szívből jövő szeretettel szeretni, akiben azok a tulajdonságok vannak meg, amiket én tisztán, őszintén, teljes szívből jövő gyűlölettel gyűlölök?

Néha azt érzem, inkább az emlékeket szerettem, a szép emlékeket, és azt, amikor kedves és aranyos volt, ahogy megismertem. Ezt, aki volt az utóbbi időben szabályosan gyűlölöm és ez az énje csak szenvedést okoz. Nem tudom elmúlik-e valaha az a fájdalom, amit ő okozott nekem. Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem ezekre rá. Őszintén sajnálom. Hülyeségeket csináltam miatta, rengeteg mindenkit eltaszítottam.

Remélem azért okoztam neki sok szeretetteli pillanatot, boldogságot meg törődést. Viszont azt is remélem, hogy szenvedni fog, mikor mással lesz és akkor is csak az fog eszébe jutni, hogy volt két lány, aki mindent megadott volna érte, de ő elrontotta. És remélem azokon az estéken neki is 6 órahosszán keresztül nem jön álom a szemére, mert csak Kitti és én leszünk a szemei előtt.

Senki se legyen ilyen hülye, mint én voltam. Milliószor alázkodtam meg előtte, minden tőlem telhetőt megtettem de nem volt elég. Rá vártam, több mint két évig, azok után is, hogy nem egyszer elhagyott és így bánt velem. Soha senkinek ne engedjétek meg, hogy visszatérjen hozzátok. Ha elment, ne jöjjön vissza. Ha rájött, hogy mit veszített meg törődjön bele. 

Aki egyszer elment, el is fog menni többször is. Kíméljétek meg magatokat ettől a fájdalomtól, amin én keresztülmentem és megyek a mai napig. Mert nem múlik el, csak enyhül. A szívemen ez a rengeteg seb talán egyszer beforr vagy valaki meggyógyítja őket, de a nyoma mindegyiknek megmarad, nekem pedig emlékeznem kell és éreznem kell a fájdalmat.

Családi gondok pt. 1

Ilyen lenne egy boldog család avagy a gyerek kezd felnőni (vagy már fel is nőtt):
Egy ideje gondolkodok rajta, hogy miért nem mennek itthon jól a dolgok? Miért van minden héten veszekedés, nézeteltérés s miért mindig én érzem magam a megértetlen, sebzett félnek? Kíváncsi vagyok anya hasonlóan érez-e, bosszantja-e őt annyira egy ilyen helyzet, mint engem? Vagy hogy apa miért csak a rosszat veszi észre és kap a lehetőségen, hogy érzéketlenül, durván beszéljen velem? Most őszintén, melyik és milyen apa az, aki azt mondja a saját gyerekére, hogy szíve szerint agyonverné? Melyik és milyen anya az, aki a már majdnem felnőtt (személyileg, viselkedésileg) lányát kontrollálni akarja? Csak egy egyszerű példa; azt mondja, hogy nem mehetsz sehova. Nem azért, de ezt 15-16, esetleg 17 évesen kellett volna elsütni, nem akkor, amikor a lányod már fiatal felnőtt, tanul, mellette dolgozik, végzi a saját dolgát, éli az életét, vannak barátai, tudja a határait, miből mennyit bír el, ráadásul nagy tervei is vannak? Ilyenkor nem támogatni kéne az elképzeléseit s hagyni önállósodni?
Ne értsen senki se félre, világ életemben önálló voltam, próbáltam mindent a saját erőmből megtanulni, megtapasztalni és csakis akkor segítséget kérni, ha már magamtól tényleg nem ment. Hisz ebből tanulunk, ezek által fejlődünk. Megpróbálod, lehet elsőre sikerül vagy nem. Akkor újrakezded, átgondolod mégis mit rontottál el, mi hibádzott, aztán mehet, aminek mennie kell. Addig csinálod, amíg valami normális eredményt nem sikerül összehoznod, egy elfogadhatót. Kicsit hasonlít ez egy matek egyenlethez, azt hiszem, legalábbis nekem az jutott először eszembe, mikor eme sorokat írtam.
Sokszor az emberek nem tudják, hogy milyen nagy munka rejlik néhány aprónak tűnő, alapvető dolog mögött, amiket embertársaink elvárnak tőlünk, hisz nekik az a természetes, a normális. Csak a felszínt nézik, nézik és nézik, de nem látják az idegsejteket megölő idegességet, ami uralkodott rajtad, míg a tőled telhető legjobbra törekedtél. Hogy mennyi munkát és energiát öltél bele, mint majd később kiderült a nagy kibaszott semmiért.
Imádtam, mikor anya megkért, hogy takarítsak ki itthon, kezdve az ágyneműhúzással, aztán törölgetés, majd porszívózás, végül néhány helyiségben, helyen még mossak is fel. Megcsináltam. Másnap reggel, az álom még a szemeimen ült, baktattam le a konyhába, hogy a kávém mellé vigyek egy kis tejet (csak az íz kedvéért) és azt vettem észre, hogy minimum egy sáros lábnyom folt integet nekem, vidáman, a krémszínű kőpadlóról... Mit ne mondjak, olyankor "istenien" indult a délelőttöm, zabos voltam, de rendesen. És természetesen, ahogy az lenni szokott, nem volt gazdája a foltnak, három oldalról kaptam, hogy ő biztos nem volt.
R. I. P. Logic (Nyugodj Békében logika):
Szeretnék a nyárra beköltözni Debrecenbe, legjobb barátnőmhöz. Még van egy kiadó szobájuk. Nagyon érdekel milyen lehet, amikor magadnak keresed meg a pénzt (igazából ezt tudom milyen érzés), de a legjobban arra vágyok, hogy tudjam milyen, amikor MAGAMAT tartom el, mindenféle szempontból, a MAGAM ura vagyok, SENKI elvárásainak nem kell megfelelnem, nincs veszekedés (egyébként biztos előfordulna az is, de van különbség egy családi és egy baráti veszekedés között), csak a korlátozott szabadság, a pénz keretein belül. Frusztráló érzés, hogy a fizetésem 2016 novembere óta anyáék számlájára megy, amiből én mindig csak tízezret kaptam el, a többit anya bőszen rakosgatja el, mert szerinte így majd meg fogok tanulni takarékosdkodni és nem szórom a pénzt.
Én és a döntésképtelenség = örökké:
Szóval mi a megoldás?
Szerintem az, hogy tágítom a határaim és próbálok elszakadni tőlük.
Szerintük az, hogy befogom a számat, csinálom, amit mondanak, mivel ők tartanak el.
De én ezt már nem tudom elviselni, feszengve érzem magam a közelükben, szorongok, borzasztó módon, ha tehetem később jövök haza, mint amúgy szoktam, kerülöm őket. Folyton félek, hogy ismét veszekedni fognak, én pedig értetlenül állok, hogy ezúttal mégis mit csináltam? Annyira nagy a nyomás, néha azt érzem, hogy megőrülök tőle... Érzelmiterror alatt érzem magamat, tépem az idegeim, ők is tépik.
Érettségi után az volt a cél, hogy felvegyenek. Sikerült, örültek, majd megint felütötte fejét a telhetetlenség. Legyen munkám és lesz zsebpénzem, rajtuk is könnyítek. Na nem mintha nem terveztem volna, hogy az egyetem mellett elkezdek dolgozni annak érdekében, hogy minél hamarabb elköltözhessek. Oké, megvan a munka, fasza, tök király minden. Majd jött a vizsgaidőszak.
- Tanuljál már! Miért nem tanulsz? Semmit nem csinálsz itthon, mindent mi csinálunk, hogy te tudj tanulni.
- De hát tanulok.
- Dehogy tanulsz, mindig csak lógsz.
- De tanulok.
- Hagyjuk már.
Végül 4,1-es átlaggal zártam az első félévet, örültem, ők is örültek. Egy hétig. Utána már ez se volt jó... pár hete anya a fejemhez vágta, hogy:
- Minimum olyan eredményt várunk, mint az előző féléved!
Várunk... mi az, hogy vártok? Hogy is van... mit is mondtak mindig... Fiam, nem nekünk tanulsz, hanem magadnak.
Akkor mégis miért várják el, hogy olyan legyen, mint az előző vagy jobb? Érdekes. Egyik kijelentés a másik után alkot egy rohadt nagy paradoxont a kedves szüleim szájából.
Szeretem őket, tényleg, nagyon hálás vagyok mindenért, amit valaha tettek értem. Tudom, hogy aggódnak értem és féltenek, csak a legjobbat akarják. De nekem ez sok... szabadságot akarok, tőlük való függetlenséget, a SAJÁT életem.
Félek, hogy nincs olyan megoldás, ami ne sértené meg egyik félt se. Ha költözni akarok, legalább egy kis időre, akkor ők fognak megbántódni. Ha maradok én szenvedek tovább. Nehéz dönteni. Szeretném, ha nekik is jó lenne, de azt is, ha nekem is jó lenne. Erre már hallom is a választ
- Te mindig csak magaddal törődsz, önző vagy - s kezdődik a szokásos bűntudatkeltés.

A neve nincs anyóka

Hideg, téli nap volt. A szél őrülten süvített, átfújt még a legvastagabb kabátomon is, miközben baktattam hazafelé a vásárlásból. Csak beugrottam a közeli turkálóba, ugyanis még a jó múltkorában láttam ott egy nagyon jó bőrdzsekit. Azóta csak azon járt az agyam, hogy nekem az kell. Különleges volt. A vállát és a dzseki mindkét ujjának a végét fehér-piros kockás minta díszítette. Elhatároztam, hogy, ha törik, ha szakad az enyém lesz. Az se érdekelt, ha másról kell letépnem vagy megvásárolnom attól, aki megvette, de az az enyém lesz. Végül semmi ehhez hasonlóhoz nem kellett folyamodnom. A boltba lépve levettem az ajtó melletti fogasról, s rohantam is az eladóhoz. Kiperkáltam neki a farzsebemből a nyolcezer forintot, belenyomtam a már öregedő, ráncos s sivatagi szárazságot idéző kezébe, majd a lábammal türelmetlenül dobolva vártam, hogy csigalassúsággal beletegye egy ódivatú lila szatyorba, amit számtalan helyen lehet kapni.

- Köszönöm! Viszontlátásra! - köszönök a lehető leggyorsabban, ugyanis egyre érzem az eladóból áradó áporodottságot és azt a jellegzetes szagot, amikor valakinek zsíros a haja. Felkapom a szatyrot, s máris a kis bolton kívül vagyok, aminek az ajtaján levő csengő vidáman megszólal, mikor óvatosan becsukom, nehogy még több mész jöjjön le az amúgy is málló falról. Megcsap a hűvös, már-már tomboló szél, kis híján felborít, nem is csodálkoznék rajta, ha sikerülne neki, olyan kicsi meg vékony vagyok. Mint a nádszál. Karomat magam körül összefonva próbálok a hideg ellen védekezni. Összehúzódva, lassan már görnyedve indulok kifelé a turkáló előtt található udvarból, menekülök a csontig hatoló szél hidegségétől, érzéketlenségétől s szívtelenségétől. Minden vágyam hazaérni a kis panellakásomba, felmelegedni, csinálni magamnak egy bögre tejeskávét, kiülni az erkélyre. Elszívni egy-két szál cigarettát, miközben a kedvenc időtöltésemet csinálom. Írok és gondolkodok. De ez a szél olyan, mintha nem sima szél lenne, mintha valami különleges lenne benne. Olyan, mint a halál.

Óvatosan körülnéztem, először jobbra, majd balra. Akkor pillantottam meg őt. Életem legnagyobb jótevőjét. Ott ült a vaskapu tövében, nyomorogva, összekuporodva, s tűrte, ahogy a huligánok dobálják mindennel, ami a kezükbe kerül. Néha még belé is rúgnak.

Felment bennem a pumpa. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre a társadalom?! Nem tudtam mit, miért csinálok, de csak annyit vettem észre, hogy a lábaim a hideg ellenére megindulnak, közben pedig kiáltozni kezdek:

- Tűnjetek onnan! - fejüket felém fordítják, hitetlenkedés ül ki az orcájukra. Lehettek 14-15 évesek. Hárman voltak. Egy sovány, egy testesebb és egy kifejezetten kövér fiú.

- Mert mi lesz, ha nem? - kérdez vissza pofátlan hangnemben a testesebb. Arcra enyhén pufók, és sötét barna bőrű. A soványabbnak szabálytalan az arca, haja kopaszra leborotválva, a beállásán látszik az önteltség. A dagibból nem sokat látok. Ő meghúzza magát a másik kettő mögött. Mindegyik sötét bőrű. Cigányok. Gondolhattam volna

- Rátok hívom a rendőrséget - válaszolok fenyegetőzve. Látom, ahogy mindháromnak megrándul az arca, de hamar visszatér rá a merészség.

- Úgyse mered. Rajta, hívd csak - nevet ki kissé erőltetetten a sovány.

- Csak blöfföl a kis csaj - száll be a legdagadtabb is. Hangosan, úgy, hogy még két utcával arrébb is hallani lehetne, felröhögnek. Szendén lehajtom a fejem, a szemembe hullik a vörös hajam, arcomon pedig egy gonoszsággal keveredő gúnyos mosoly terül el. Felpillantok, szememben, kezemben, minden porcikámban érzem a vágyat, hogy jól felpofozzam mindegyiket, de nem teszem. Uralom a testem és az indulataim. Óvatosan, de határozottan lépek előre egyet. Érzem, ahogy megijednek. Érzem a félelmüket. A butaság alatt rejtőzködő okosságot. Hogy tudják, ezt nem kellett volna.

- Azt hiszitek, olyan gyáva vagyok, mint Ti? - mondom éllel s cseppnyi lenézéssel a hangomban. - Csak figyeljetek.

A telefonom előkotrom a farzsebemből, a képernyőjét feloldom, majd rákattintok a „Névjegyzék” ikonra, gyorsan kikeresem a rendőrség hívószámát, s úgy teszek, mintha rányomnék. Várok egy kis ideig, végül beleszólok az amúgy némaságtól kongó telefonba. Elég lesz csak rájuk ijeszteni.

- Halló, rendőrség? Egy hajléktalan bántalmazását szeretném bejelenteni. - egy pillanatra elhallgatok, mintha hallgatnám, ahogy választ kapok, majd folytatom. - Igen, tudok helyszínt mondani. A Hunyadi János utcán lévő turkáló - adom le a drótot a képzeletbeli rendőrömnek, közben pedig kihívóan meredek a három bajkeverőre. Arcukon a félelem és a hitetlenkedés keveredik, na meg a végtelen butaság.

- Krisz, ez tényleg ránk hívta a zsarukat - ordít fel a testesebb rémülten. Hasonlít egy disznóra, amit éppen a vágóhídra vonszolnak. A gyéren világító lámpafénye pedig láttatni engedi a riadalmat az arcán, ami már szinte falfehérré vált.

- Szerinted én nem hallottam? Tipli van srácok. Téged még egyszer elkapunk, te kis … - nem hallom a mondatának a végét, csak sejtem milyen jelzőt akart rám aggasztani. Elégedett mosollyal figyelem a három színes bőrűt, majd még utánuk kiáltok egy utolsót:

- Szedjétek a lábatokat, mert már mindjárt itt vannak, már látom a kéken s pirosan villogó fényeket - kiáltom, aztán hangtalan nevetésbe kezdek, ám egyből abbahagyom, amint meghallom az erőtlenül nyöszörgő hangot mellőlem. Sietve letérdelek mellé, nem törődve a térdemet érintő kellemetlen hidegséggel, s felsegítem. Arcát lefelé hajtja, mintha szégyellné magát. Keze gyenge, az erő már rég elhagyta azt. Ráncok táncolnak rajta, és minden erejével kapaszkodik az én még fiatal kezembe.

- Köszönöm szépen kedveském - motyogja egy vékonyka hang. Felemeli a fejét, kékes szürke szemeivel rám néz, és igazi hálát látok benne. - Szabad megtudnom a neved?

- Kerekes Adél vagyok. És Ön? - kérdezek vissza illendően.

- Köszönöm szépen Adél, még egyszer. Nagyon hálás vagyok neked, bár nem hiszem, hogy valaha meg tudom hálálni ezt neked - kerüli ki a témát, amit a nevét illeti. Rendben, nem feszegetem tovább.

- Ugyan asszonyom, ne köszönje, ha én nem, más biztosan megtette volna - motyogok most én zavartan.

- Én ebben nem lennék olyan biztos, kedveském. Az emberiség fejlődik. Rohamosan. Csak nem a megfelelő irányba. Mégis kit érdekel egy magamfajta utcán élő, vén, öregasszony? Senkit. Sose gondoltam volna, hogy bárki megvéd a bántalmazástól. Tudod, több ilyen fiatal kellene a világba, aki még becsüli az emberi életet - „becsüli, becsüli, becsüli, becsüli”, visszhangzik egyre a fejemben. Én nem becsültem. Hónapokkal ezelőtt még öngyilkos akartam lenni. De sikerült kimásznom a szakadékból, és jobban vagyok, mint valaha.

- Mondani tetszik valamit, de nem nagyon lehet ez ellen tenni semmit se. Mindenki maga választja meg, merre, és hogyan halad. Jöjjön fel hozzám, adok Önnek enni s inni. Kérem, ne utasítsa el - nézek mélyen az anyóka szemébe, majd kezét szorosabban fogom. Gyengéden húzom magam után, nem visszakozik. Jön velem. Boldogság tölt el, hogy éppen segítek valakinek, aki nagyon rászorul. Nem is tudom van-e ettől jobb érzés, mint valakit boldoggá tenni a lehető legapróbb dolgokkal.

Türelmesen sétálok mellette, nem rohanok, mint szoktam, ráérősen baktatunk egymás mellett. Néha-néha megbotlik, olyankor riadtan kapok utána, s kissé erősebben szorítom meg a kezét. Látom, ahogy megrándul az arca, de egy szót sem szól.

Hamarosan elérünk a panelházhoz, ahol a kapuhoz állva megnyomom a kódot, mire kattan az ajtó. Kinyitom, a nénikét előre tessékelem, aztán követem őt. Liftezünk, nehogy a néninek valami baja essen lépcsőzés közben, egészen az első emeletig. A lift ajtaja hangos zajjal kinyílik. Az anyóka lassan totyog előttem, majd hirtelen megtorpan, s hatalmas szemeivel rám néz. Kíváncsiság és enyhe tudatlanság jelenik meg benne. Sejtem mire akar rákérdezni.

- Rögtön itt szemben lakom - mutatok a lifttel szemben elhelyezkedő ajtóra. Rám mosolyog, mire nekem melegség önti el a szívemet. Kiveszem a kulcsot a kabátom jobb zsebéből, ami zajosan csörögni kezd, ahogy keresem a lakásom ajtajába illő kulcsot. Meg is van. A szürkén fénylő, egyszerű kis kulcsot beleillesztem a kulcslyukba, elfordítom, majd kattan a zár, én pedig egy laza mozdulattal kitárom az ajtót. A nénike szemei hatalmasra nyílnak, szája kissé elnyílik, csodálkozva néz be a lakásomba. Pedig nem valami cicomás. Egyszerű. Van egy kisebb konyha, khaki színűre festve, a krémszínű nappalival összekötve, a hálószobám, amiben a fehér szín uralkodik, ami a korál kék fürdőszobával áll összeköttetésben. De gondolom valakinek, aki már ki tudja mennyi ideje nem látott lakást, ez maga a mennyország.

Nem szólok semmit, csak bevezetem a kicsi nappaliba. Kezemmel udvariasan intek neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál, majd felteszem a kérdésemet, amit ez idő alatt megfogalmaztam:

- Milyen teát tetszik kérni? Van kamilla, menta és erdei gyümölcsös. Enni tetszik kérni valamit? - sorolom fel a két kérdésem, miközben a konyhába átsétálok.

- Kamillát. 2 cukorral. Köszönöm, nem - hangzik a felelet. Lehajolok a tűzhely melletti szekrényhez, kiveszem a cukrot s a citromlevet, a már kész kamillateát berakom a mikróba melegedni. Magamnak kávét rakok fel főni. A hűtőhöz sétálok, megkeresem a tejet, aztán a márványpultra rakom. Kattan a mikróm pittyenő hangon, miszerint ideje kivenni a teát. Meg is teszem. Belerakom a két kanál cukrot, ahogy kérte a kis vendégem, öntök hozzá annyi citromlevet, amennyi finommá és mámorítóvá teheti. Ujjaim rákulcsolom a bögre fogantyújára, s kisétálok vele. Miután lerakom a nénike elé, hálásan pillant rám.

- Köszönöm szépen angyalom.

- Ne tessék - mosolygok rá, aztán visszasietek a konyhába, ugyanis a lefőtt a kávém. Kiöntöm a kedvenc bögrémre, ami a System of A Down nevű rock bandát ábrázolja, majd belepakolok két kanál cukrot, végül egy kis tejet. Összekeverem, utána óvatosan belekortyolok. Hm. Mennyei.

Amint leülök az asztalhoz, a néni pedig egyből megszólal:

- 1915, február 26-án születtem, Nyíregyházán. A családom nem volt se gazdag, se szegény. Pont, amilyennek lennie kellett. Nyíregyházán végeztem el a nyolc általánost, majd a gimnáziumot is, ám egyetemre, Pestre mentem, filozófia szakra, és felvettem a jogot is fakultációként. Szerettem tanulni. Tetszett, ahogy nap, mint nap frissítem a tudásom, hogy egyre több mindennel töltöm meg a fejemet - meséli maga elé meredve. Tudtam, hogy éppen egy emléket él át, látja maga előtt az embereket, a szeretteit, a tájat, amit már elhagyott. Aztán órákon keresztül folytatja a mesélést. Látom a szemén a csillogást, mennyire élettel teli még most is, hiába látszanak meg rajta az évek nyomai. Mert meglátszottak. Keze kissé remegett, szemében ott volt az a bölcsesség, ami a legtöbb öregében. Én pedig csüngtem minden egyes szaván.

- Tudod kislányom, én annak idején újságíró és fotós voltam. Nagyon szerettem mindkét munkámat. Szerettem cikkeket írni, akkor voltam önmagam, jól esett kifejezni a gondolataim az adott politikai helyzetről, a világháború történéseiről. Jóllehet erősen kritikus voltam, szabad szájú, szarkasztikus, na meg gúnyolódó, de rengetegen olvasták a cikkeim annak idején. Híres voltam. Jártam számtalan hadifronton, ahol képeket készítettem. Egy pár megtekinthető a budapesti galériában. Szörnyű volt. Félelem, halál, rettegés, bosszúvágy volt érezhető minden négyzetcentiméteren. Éjjel-nappal a puskaropogást, a bombák robbanását lehetett hallani. A jajveszékelést. Nem a reménykedő jajveszékelést, hanem azt, amelyikben csak az volt jelen, hogy tudta, meg fog halni. Ennél semmi nem volt rémisztőbb. Sokan, akik visszatértek, megőrültek a temérdek rossz emlék miatt. Az én férjem is így járt... Miután visszatért a háborúból, üldözési mánia lett úrrá rajta. Rettegett kimenni az utcára, minden apró rezdülés megrémítette, míg szép lassan bele nem őrült. Fájt. A kínok kínját éltem át, mikor hazaértem a munkámból és az élettelenül lógó testét pillantottam meg a csillárunkon. De még úgy, holtan is őt láttam a világ legkedvesebb, legjobb, legodaadóbb férjének. Hiába őrült meg. Tiszta szívemből szerettem. Csodálatos ember volt.

A gyerekeink ekkor még nagyon csöppek voltak. Nem volt szívem nekik elmondani az igazat. Védeni akartam őket, nem szerettem volna, ha ők is szenvednek. Olyan fiatalon apa nélkül felnőni, csak gondolj bele, kedveském. Az emberek manapság oly jelentéktelen dolgok miatt siránkoznak, oly egyszerű, semmilyen dolgok miatt, holott mások nyomorban élnek, apa vagy anya, vagy mindkettő nélkül nőnek fel. Van, ahol éheznek, van, akit vernek, van, akinek masszívan alkohollal él valamelyik szüleje, van, akinek nincs is otthona. Ne értsd félre, nem azért mondom azt, hogy sajnálatot érezz irántam - pislog rám kékes szürke szemeivel.

- Tudom, tudom. Sajnos igazat kell adnom. Szörnyű a mai világ. Az emberekből kifogyott az együttérzés, a sajnálat, a kedvesség, a tisztelet. Önzőek vagyunk, mi emberek, és mindegyikünk velejéig romlott. Ezen nincs mit tagadni. Mindenkiben ott van a gonoszság, hiába takargatja, palástolja. Előbb-utóbb az ördög felül kerekedik mindenkin. Rajtunk múlik, mennyi ideig hagyjuk, hogy irányítson minket.

- Nagyon bölcs vagy kislányom. Jól látod a dolgokat - mosolyog. Nem hamisan. Nem erőltetetten. Őszintén.

- Megfelel Önnek, ha a hálószobában megágyazok, igaz?

- Ó, miattam nem kell megvonnod magadtól a kényelmet - szabadkozik.

- Örömmel adom át. Én nap, mint nap benne alszok. Nyugodtan aludjon benne. Mindjárt kerítek valamit, ami hálóruhának használható - pattanok fel, és a szobámba sietek. Keresgélni kezdek a ruháim között, majd megakad a szemem egy egyszerű, fehér ruhán. Tökéletes. Előkeresek egy törölközőt is, amit beviszek a fürdőszobába, s a radiátorra rakom, hogy meleg legyen, mire a néni törölközni akar.

- Vittem be törölközőt a fürdőszobába, és a hálóruhát felakasztottam a fogasra - közlöm vele.

- Én… én nem tudom, hogyan háláljam ezt meg - áll fel nehézkesen a székből.

- Sehogy - mosolygok most én rá.

Eltotyog a fürdőbe, én pedig az erkély ajtót kinyitom, kilépek rajta, mire megérzem a hűvös, februári szelet. Rágyújtok egy cigire, közben figyelem az erkélyem alatt elhaladó autókat, a tőlem fiatalabbakat. Hangosan, hahotázva vonulnak végig az utcán, nem törődve azzal, ha másoknak nyugtalanságot hoznak álmukba. Kiabálnak, néha kicsúszik egy-egy illetlen szó a szájukon, majd jót röhögnek rajta. Mélyet szívok a cigimből, aztán lassan kifújom a füstöt, érzem, ahogy lenyugszanak az idegeim a mai nap után.

Holnap február 26-a. A néni szülinapja. Atya úristen, 100 éves lesz! Nagyon jól bírja. Mennyi mindenen ment pedig keresztül, elképesztő, milyen erős lelke van. A mai embereknek nincs. Gyengék, mind, egytől egyig.

Csoszogást hallok. Megfordulok, megpillantom a szeretetre méltó vendégem, aztán elnyomom a cigi csikket.

- A szoba a fürdővel szemben van - mutatok arra, ahonnan jött. Elneveti magát, majd elmond egy „Jó éjszakát angyalkám”-at, és eltűnik a szobámban.

Hamar lefürdök, s szinte belezuhanok a kanapéba. Magamra ráncigálom a párducmintás plédet, megigazítom a fejem alatt a párnát, aztán mély álomba szenderülök.

*

Reggel az órám ébreszt, hajnali 5-kor, hogy ideje felkelni, összeszedni magam és dolgozni menni. De nincs kedvem hozzá! Végül csak sikerül kiszállnom. Csöndesen belopódzom a szobámba a ruháim miatt. Előveszek egy farmert, egy inget, és egy jó vastag, kötött pulcsit, amiket pillanatok alatt magamra öltök. Megfésülöm a vállig érő vörös hajamat, a fürdőszobában lelögybölöm az arcom hideg vízzel, hogy biztosan felébredjek, aztán megmosom a fogaimat. Összepakolom a cuccaimat, egy üvegbe félkész kávét öntök, majd szorosan rázárom a kupakot. Óvatosan a táskámba helyezem a többi szükséges cucc mellé. Írok egy levelet a nénikének, azzal kezdve, hogy nagyon boldog születésnapot kívánok neki, hogy majd késő délután érkezem, leírom, neki, mit hol talál. Magamra kapom a meleg téli kabátom, kulcsra zárom az ajtót, és sietősen lerobogok a lépcsőn. Épphogy elérem a buszt, ami a munkába visz.

A mai nap különösen hamar telik el. Mire befejezem minden munkámat az irodában, már mehetek is haza. Betudhatom a mai napot egy jó napnak. Mert tényleg az volt. A főnököm nem piszkált és a munkatársaim is kifejezetten jó fejek, segítőkészek voltak ma velem. Úgy néz ki, kezdek beilleszkedni. Hazafelé sétálva megyek, ami egy fél órát vesz igénybe. Nem esik annyira ínyemre, de muszáj, ha a nénikét meg akarom lepni szülinapján. Több virágboltba is bemegyek, míg végül megtalálom azt, amit keresek. Egy gyönyörű szép orchideát. Sötét lila, bordó, fekete és egy kis fehér keveredik a virágszirmokon. Veszek mellé egy doboz Merci-t is, meg egy dísszatyort. Dudorászva sétálok ki a virágboltból, közben pedig megszaporázom a lépteimet, ugyanis minél hamarabb látni akarom annak, kedves asszonynak a mosolyát. Olyan őszintén s boldogan mosolyog rám minden alkalommal. Nem sok mindenki teszi ezt.

Lefordulok a panelházamhoz vezető utcába, szinte már futok, hogy lássam az anyókát. Rekordsebességgel felérek az első emeletre, és szintén rekordsebességgel kinyitom az ajtót. Berontok a házamba, de csend fogad. A nénike nincs az asztalnál, ahol tegnap elmesélte az élettörténetét. Istenem, olyan jó volt hallgatni! Olyan beleéléssel mesélte, mintha éppen megtörténne! Szinte láttam magam előtt mindent, amit mondott.

Benézek a konyhába, de ott se találom. Keresztülsétálok a nappalin, be egyenesen a szobámba, és megpillantom, ahogy ott fekszik az ágyamban. A kis huncut! Álomszuszék. Biztos régóta nem aludt már normálisan. Hagyom inkább, hadd aludjon.

Kimegyek, elszívok az erkélyen egy cigit, közben szürcsölgetem a kávémat. Élvezem, ahogy az éltető folyadék csurog lefelé a torkomon, bele a gyomromba. A cigi pedig füsttel tölti meg a tüdőmet, amit karikák formájában engedek ki. Ezt követően elvégzem a házban a teendőim. Rendet rakok, megágyazok a kanapén, letörölgetek a konyhában, fel is seprek. Az idő ismételten csak gyorsan telik.

Lassan már 6 óra lesz, de a néni még mindig alszik. Fel kéne keltenem, ha odaakarom adni neki az ajándékát. De… Ajjj! Lehet, jobb lenne, ha hagynám aludni. De ott az ajándék és… ó a franc egyen meg engem és a döntésképtelenségemet. Végül nem bírom tovább, és a virággal meg a csokival a kezemben a hátam mögött, bebandukolok a szobámba. A néni még mindig alszik. Ugyanabban a pózban, ugyanazon a helyen.

A hirtelen felismeréstől a csoki és a virág kiesik a kezemből. Hatalmasat koppan mind a kettő, főleg a virág, ami darabokra törik, a föld pedig kiborul belőle. A virág pedig meggyűrődik, egyik szirma letörik, egy pár levele meghajlik. Kétségbeesetten rohanok az ágyhoz, ébresztgetni kezdem. Nem reagál. A tegnap még élettel teli szemei csukva vannak, arcán a nyugodtság jelei vehetőek észre. Mutatóujjam arra a helyre rakom, ahol a pulzusát kéne éreznem. De nem érzem.

Meghalt.

Rám tör a sírás. Engedek neki. Hüppögve leborulok mellé az ágyra, összehúzom magam magzatpózba, s csak remegek a sírástól. Mikorra erőt veszek magamon, s rámerek nézni a mellettem élettelenül fekvő testre, újból elfog a sírhatnék. Meghalt… Bőre olyan fehér, mint a szobám falai. A fehér ruha, amit tegnap este adtam neki hálóing gyanánt, szinte egybeolvad a bőrével. Kezeit magához húzva fekszik. A szája, mintha mosolyogna. Ősz haja kócosan meredezik fejtetőjén össze-vissza.

Nem tudom felfogni.

Miért? Miért pont őt? Miért ezt a kedves asszonyt, aki soha senkinek nem ártott? Akit világ életében csak a jó szándék vezérelt? Miért nem azt a három cigány kölyköt, akik szerencsétlent megdobálták, megrugdosták?

Ezt az estét, amikor az anyóka meghalt, a saját szülinapján, csakis csak neki szenteltem. Elgondoltam a találkozásunkat, hogy több mint valószínűleg, nem véletlen. A sors tanítani akart engem valamire. Sikerült is neki. Erősebbé tett, és jobbá. Majdnem minden kérdésemre választ kaptam, hála ennek a találkozásnak. Egyre viszont a mai napig keresem a választ, miszerint; miért mindig a legjobb embereket bántják?