Hideg, téli nap volt. A szél őrülten süvített, átfújt még a
legvastagabb kabátomon is, miközben baktattam hazafelé a vásárlásból. Csak
beugrottam a közeli turkálóba, ugyanis még a jó múltkorában láttam ott egy
nagyon jó bőrdzsekit. Azóta csak azon járt az agyam, hogy nekem az kell.
Különleges volt. A vállát és a dzseki mindkét ujjának a végét fehér-piros
kockás minta díszítette. Elhatároztam, hogy, ha törik, ha szakad az enyém lesz.
Az se érdekelt, ha másról kell letépnem vagy megvásárolnom attól, aki megvette,
de az az enyém lesz. Végül semmi ehhez hasonlóhoz nem kellett folyamodnom. A
boltba lépve levettem az ajtó melletti fogasról, s rohantam is az eladóhoz.
Kiperkáltam neki a farzsebemből a nyolcezer forintot, belenyomtam a már
öregedő, ráncos s sivatagi szárazságot idéző kezébe, majd a lábammal
türelmetlenül dobolva vártam, hogy csigalassúsággal beletegye egy ódivatú lila
szatyorba, amit számtalan helyen lehet kapni.
- Köszönöm! Viszontlátásra! - köszönök a lehető
leggyorsabban, ugyanis egyre érzem az eladóból áradó áporodottságot és azt a
jellegzetes szagot, amikor valakinek zsíros a haja. Felkapom a szatyrot, s
máris a kis bolton kívül vagyok, aminek az ajtaján levő csengő vidáman
megszólal, mikor óvatosan becsukom, nehogy még több mész jöjjön le az amúgy is
málló falról. Megcsap a hűvös, már-már tomboló szél, kis híján felborít, nem is
csodálkoznék rajta, ha sikerülne neki, olyan kicsi meg vékony vagyok. Mint a
nádszál. Karomat magam körül összefonva próbálok a hideg ellen védekezni.
Összehúzódva, lassan már görnyedve indulok kifelé a turkáló előtt található
udvarból, menekülök a csontig hatoló szél hidegségétől, érzéketlenségétől s
szívtelenségétől. Minden vágyam hazaérni a kis panellakásomba, felmelegedni,
csinálni magamnak egy bögre tejeskávét, kiülni az erkélyre. Elszívni egy-két
szál cigarettát, miközben a kedvenc időtöltésemet csinálom. Írok és
gondolkodok. De ez a szél olyan, mintha nem sima szél lenne, mintha valami
különleges lenne benne. Olyan, mint a halál.
Óvatosan körülnéztem, először jobbra, majd balra. Akkor
pillantottam meg őt. Életem legnagyobb jótevőjét. Ott ült a vaskapu tövében,
nyomorogva, összekuporodva, s tűrte, ahogy a huligánok dobálják mindennel, ami
a kezükbe kerül. Néha még belé is rúgnak.
Felment bennem a pumpa. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre a
társadalom?! Nem tudtam mit, miért csinálok, de csak annyit vettem észre, hogy
a lábaim a hideg ellenére megindulnak, közben pedig kiáltozni kezdek:
- Tűnjetek onnan! - fejüket felém fordítják, hitetlenkedés
ül ki az orcájukra. Lehettek 14-15 évesek. Hárman voltak. Egy sovány, egy
testesebb és egy kifejezetten kövér fiú.
- Mert mi lesz, ha nem? - kérdez vissza pofátlan hangnemben
a testesebb. Arcra enyhén pufók, és sötét barna bőrű. A soványabbnak
szabálytalan az arca, haja kopaszra leborotválva, a beállásán látszik az
önteltség. A dagibból nem sokat látok. Ő meghúzza magát a másik kettő mögött.
Mindegyik sötét bőrű. Cigányok. Gondolhattam volna
- Rátok hívom a rendőrséget - válaszolok fenyegetőzve.
Látom, ahogy mindháromnak megrándul az arca, de hamar visszatér rá a merészség.
- Úgyse mered. Rajta, hívd csak - nevet ki kissé
erőltetetten a sovány.
- Csak blöfföl a kis csaj - száll be a legdagadtabb is.
Hangosan, úgy, hogy még két utcával arrébb is hallani lehetne, felröhögnek.
Szendén lehajtom a fejem, a szemembe hullik a vörös hajam, arcomon pedig egy
gonoszsággal keveredő gúnyos mosoly terül el. Felpillantok, szememben,
kezemben, minden porcikámban érzem a vágyat, hogy jól felpofozzam mindegyiket,
de nem teszem. Uralom a testem és az indulataim. Óvatosan, de határozottan
lépek előre egyet. Érzem, ahogy megijednek. Érzem a félelmüket. A butaság alatt
rejtőzködő okosságot. Hogy tudják, ezt nem kellett volna.
- Azt hiszitek, olyan gyáva vagyok, mint Ti? - mondom éllel
s cseppnyi lenézéssel a hangomban. - Csak figyeljetek.
A telefonom előkotrom a farzsebemből, a képernyőjét
feloldom, majd rákattintok a „Névjegyzék” ikonra, gyorsan kikeresem a rendőrség
hívószámát, s úgy teszek, mintha rányomnék. Várok egy kis ideig, végül
beleszólok az amúgy némaságtól kongó telefonba. Elég lesz csak rájuk ijeszteni.
- Halló, rendőrség? Egy hajléktalan bántalmazását szeretném
bejelenteni. - egy pillanatra elhallgatok, mintha hallgatnám, ahogy választ
kapok, majd folytatom. - Igen, tudok helyszínt mondani. A Hunyadi János utcán
lévő turkáló - adom le a drótot a képzeletbeli rendőrömnek, közben pedig
kihívóan meredek a három bajkeverőre. Arcukon a félelem és a hitetlenkedés
keveredik, na meg a végtelen butaság.
- Krisz, ez tényleg ránk hívta a zsarukat - ordít fel a
testesebb rémülten. Hasonlít egy disznóra, amit éppen a vágóhídra vonszolnak. A
gyéren világító lámpafénye pedig láttatni engedi a riadalmat az arcán, ami már
szinte falfehérré vált.
- Szerinted én nem hallottam? Tipli van srácok. Téged még
egyszer elkapunk, te kis … - nem hallom a mondatának a végét, csak sejtem
milyen jelzőt akart rám aggasztani. Elégedett mosollyal figyelem a három színes
bőrűt, majd még utánuk kiáltok egy utolsót:
- Szedjétek a lábatokat, mert már mindjárt itt vannak, már
látom a kéken s pirosan villogó fényeket - kiáltom, aztán hangtalan nevetésbe
kezdek, ám egyből abbahagyom, amint meghallom az erőtlenül nyöszörgő hangot
mellőlem. Sietve letérdelek mellé, nem törődve a térdemet érintő kellemetlen
hidegséggel, s felsegítem. Arcát lefelé hajtja, mintha szégyellné magát. Keze
gyenge, az erő már rég elhagyta azt. Ráncok táncolnak rajta, és minden erejével
kapaszkodik az én még fiatal kezembe.
- Köszönöm szépen kedveském - motyogja egy vékonyka hang.
Felemeli a fejét, kékes szürke szemeivel rám néz, és igazi hálát látok benne. -
Szabad megtudnom a neved?
- Kerekes Adél vagyok. És Ön? - kérdezek vissza illendően.
- Köszönöm szépen Adél, még egyszer. Nagyon hálás vagyok
neked, bár nem hiszem, hogy valaha meg tudom hálálni ezt neked - kerüli ki a
témát, amit a nevét illeti. Rendben, nem feszegetem tovább.
- Ugyan asszonyom, ne köszönje, ha én nem, más biztosan
megtette volna - motyogok most én zavartan.
- Én ebben nem lennék olyan biztos, kedveském. Az emberiség
fejlődik. Rohamosan. Csak nem a megfelelő irányba. Mégis kit érdekel egy
magamfajta utcán élő, vén, öregasszony? Senkit. Sose gondoltam volna, hogy
bárki megvéd a bántalmazástól. Tudod, több ilyen fiatal kellene a világba, aki
még becsüli az emberi életet - „becsüli, becsüli, becsüli, becsüli”,
visszhangzik egyre a fejemben. Én nem becsültem. Hónapokkal ezelőtt még
öngyilkos akartam lenni. De sikerült kimásznom a szakadékból, és jobban vagyok,
mint valaha.
- Mondani tetszik valamit, de nem nagyon lehet ez ellen
tenni semmit se. Mindenki maga választja meg, merre, és hogyan halad. Jöjjön
fel hozzám, adok Önnek enni s inni. Kérem, ne utasítsa el - nézek mélyen az
anyóka szemébe, majd kezét szorosabban fogom. Gyengéden húzom magam után, nem
visszakozik. Jön velem. Boldogság tölt el, hogy éppen segítek valakinek, aki
nagyon rászorul. Nem is tudom van-e ettől jobb érzés, mint valakit boldoggá
tenni a lehető legapróbb dolgokkal.
Türelmesen sétálok mellette, nem rohanok, mint szoktam,
ráérősen baktatunk egymás mellett. Néha-néha megbotlik, olyankor riadtan kapok
utána, s kissé erősebben szorítom meg a kezét. Látom, ahogy megrándul az arca,
de egy szót sem szól.
Hamarosan elérünk a panelházhoz, ahol a kapuhoz állva
megnyomom a kódot, mire kattan az ajtó. Kinyitom, a nénikét előre tessékelem,
aztán követem őt. Liftezünk, nehogy a néninek valami baja essen lépcsőzés
közben, egészen az első emeletig. A lift ajtaja hangos zajjal kinyílik. Az
anyóka lassan totyog előttem, majd hirtelen megtorpan, s hatalmas szemeivel rám
néz. Kíváncsiság és enyhe tudatlanság jelenik meg benne. Sejtem mire akar
rákérdezni.
- Rögtön itt szemben lakom - mutatok a lifttel szemben
elhelyezkedő ajtóra. Rám mosolyog, mire nekem melegség önti el a szívemet.
Kiveszem a kulcsot a kabátom jobb zsebéből, ami zajosan csörögni kezd, ahogy
keresem a lakásom ajtajába illő kulcsot. Meg is van. A szürkén fénylő, egyszerű
kis kulcsot beleillesztem a kulcslyukba, elfordítom, majd kattan a zár, én
pedig egy laza mozdulattal kitárom az ajtót. A nénike szemei hatalmasra
nyílnak, szája kissé elnyílik, csodálkozva néz be a lakásomba. Pedig nem valami
cicomás. Egyszerű. Van egy kisebb konyha, khaki színűre festve, a krémszínű
nappalival összekötve, a hálószobám, amiben a fehér szín uralkodik, ami a korál
kék fürdőszobával áll összeköttetésben. De gondolom valakinek, aki már ki tudja
mennyi ideje nem látott lakást, ez maga a mennyország.
Nem szólok semmit, csak bevezetem a kicsi nappaliba.
Kezemmel udvariasan intek neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál, majd
felteszem a kérdésemet, amit ez idő alatt megfogalmaztam:
- Milyen teát tetszik kérni? Van kamilla, menta és erdei
gyümölcsös. Enni tetszik kérni valamit? - sorolom fel a két kérdésem, miközben
a konyhába átsétálok.
- Kamillát. 2 cukorral. Köszönöm, nem - hangzik a felelet.
Lehajolok a tűzhely melletti szekrényhez, kiveszem a cukrot s a citromlevet, a
már kész kamillateát berakom a mikróba melegedni. Magamnak kávét rakok fel
főni. A hűtőhöz sétálok, megkeresem a tejet, aztán a márványpultra rakom.
Kattan a mikróm pittyenő hangon, miszerint ideje kivenni a teát. Meg is teszem.
Belerakom a két kanál cukrot, ahogy kérte a kis vendégem, öntök hozzá annyi
citromlevet, amennyi finommá és mámorítóvá teheti. Ujjaim rákulcsolom a bögre
fogantyújára, s kisétálok vele. Miután lerakom a nénike elé, hálásan pillant
rám.
- Köszönöm szépen angyalom.
- Ne tessék - mosolygok rá, aztán visszasietek a konyhába,
ugyanis a lefőtt a kávém. Kiöntöm a kedvenc bögrémre, ami a System of A Down
nevű rock bandát ábrázolja, majd belepakolok két kanál cukrot, végül egy kis
tejet. Összekeverem, utána óvatosan belekortyolok. Hm. Mennyei.
Amint leülök az asztalhoz, a néni pedig egyből megszólal:
- 1915, február 26-án születtem, Nyíregyházán. A családom
nem volt se gazdag, se szegény. Pont, amilyennek lennie kellett. Nyíregyházán
végeztem el a nyolc általánost, majd a gimnáziumot is, ám egyetemre, Pestre
mentem, filozófia szakra, és felvettem a jogot is fakultációként. Szerettem
tanulni. Tetszett, ahogy nap, mint nap frissítem a tudásom, hogy egyre több
mindennel töltöm meg a fejemet - meséli maga elé meredve. Tudtam, hogy éppen
egy emléket él át, látja maga előtt az embereket, a szeretteit, a tájat, amit
már elhagyott. Aztán órákon keresztül folytatja a mesélést. Látom a szemén a
csillogást, mennyire élettel teli még most is, hiába látszanak meg rajta az
évek nyomai. Mert meglátszottak. Keze kissé remegett, szemében ott volt az a
bölcsesség, ami a legtöbb öregében. Én pedig csüngtem minden egyes szaván.
- Tudod kislányom, én annak idején újságíró és fotós voltam.
Nagyon szerettem mindkét munkámat. Szerettem cikkeket írni, akkor voltam
önmagam, jól esett kifejezni a gondolataim az adott politikai helyzetről, a
világháború történéseiről. Jóllehet erősen kritikus voltam, szabad szájú,
szarkasztikus, na meg gúnyolódó, de rengetegen olvasták a cikkeim annak idején.
Híres voltam. Jártam számtalan hadifronton, ahol képeket készítettem. Egy pár
megtekinthető a budapesti galériában. Szörnyű volt. Félelem, halál, rettegés,
bosszúvágy volt érezhető minden négyzetcentiméteren. Éjjel-nappal a
puskaropogást, a bombák robbanását lehetett hallani. A jajveszékelést. Nem a
reménykedő jajveszékelést, hanem azt, amelyikben csak az volt jelen, hogy
tudta, meg fog halni. Ennél semmi nem volt rémisztőbb. Sokan, akik
visszatértek, megőrültek a temérdek rossz emlék miatt. Az én férjem is így
járt... Miután visszatért a háborúból, üldözési mánia lett úrrá rajta.
Rettegett kimenni az utcára, minden apró rezdülés megrémítette, míg szép lassan
bele nem őrült. Fájt. A kínok kínját éltem át, mikor hazaértem a munkámból és
az élettelenül lógó testét pillantottam meg a csillárunkon. De még úgy, holtan
is őt láttam a világ legkedvesebb, legjobb, legodaadóbb férjének. Hiába őrült
meg. Tiszta szívemből szerettem. Csodálatos ember volt.
A gyerekeink ekkor még nagyon csöppek voltak. Nem volt
szívem nekik elmondani az igazat. Védeni akartam őket, nem szerettem volna, ha
ők is szenvednek. Olyan fiatalon apa nélkül felnőni, csak gondolj bele,
kedveském. Az emberek manapság oly jelentéktelen dolgok miatt siránkoznak, oly
egyszerű, semmilyen dolgok miatt, holott mások nyomorban élnek, apa vagy anya,
vagy mindkettő nélkül nőnek fel. Van, ahol éheznek, van, akit vernek, van,
akinek masszívan alkohollal él valamelyik szüleje, van, akinek nincs is
otthona. Ne értsd félre, nem azért mondom azt, hogy sajnálatot érezz irántam -
pislog rám kékes szürke szemeivel.
- Tudom, tudom. Sajnos igazat kell adnom. Szörnyű a mai
világ. Az emberekből kifogyott az együttérzés, a sajnálat, a kedvesség, a
tisztelet. Önzőek vagyunk, mi emberek, és mindegyikünk velejéig romlott. Ezen
nincs mit tagadni. Mindenkiben ott van a gonoszság, hiába takargatja,
palástolja. Előbb-utóbb az ördög felül kerekedik mindenkin. Rajtunk múlik,
mennyi ideig hagyjuk, hogy irányítson minket.
- Nagyon bölcs vagy kislányom. Jól látod a dolgokat -
mosolyog. Nem hamisan. Nem erőltetetten. Őszintén.
- Megfelel Önnek, ha a hálószobában megágyazok, igaz?
- Ó, miattam nem kell megvonnod magadtól a kényelmet -
szabadkozik.
- Örömmel adom át. Én nap, mint nap benne alszok. Nyugodtan
aludjon benne. Mindjárt kerítek valamit, ami hálóruhának használható - pattanok
fel, és a szobámba sietek. Keresgélni kezdek a ruháim között, majd megakad a
szemem egy egyszerű, fehér ruhán. Tökéletes. Előkeresek egy törölközőt is, amit
beviszek a fürdőszobába, s a radiátorra rakom, hogy meleg legyen, mire a néni
törölközni akar.
- Vittem be törölközőt a fürdőszobába, és a hálóruhát
felakasztottam a fogasra - közlöm vele.
- Én… én nem tudom, hogyan háláljam ezt meg - áll fel
nehézkesen a székből.
- Sehogy - mosolygok most én rá.
Eltotyog a fürdőbe, én pedig az erkély ajtót kinyitom,
kilépek rajta, mire megérzem a hűvös, februári szelet. Rágyújtok egy cigire,
közben figyelem az erkélyem alatt elhaladó autókat, a tőlem fiatalabbakat.
Hangosan, hahotázva vonulnak végig az utcán, nem törődve azzal, ha másoknak
nyugtalanságot hoznak álmukba. Kiabálnak, néha kicsúszik egy-egy illetlen szó a
szájukon, majd jót röhögnek rajta. Mélyet szívok a cigimből, aztán lassan
kifújom a füstöt, érzem, ahogy lenyugszanak az idegeim a mai nap után.
Holnap február 26-a. A néni szülinapja. Atya úristen, 100
éves lesz! Nagyon jól bírja. Mennyi mindenen ment pedig keresztül, elképesztő,
milyen erős lelke van. A mai embereknek nincs. Gyengék, mind, egytől egyig.
Csoszogást hallok. Megfordulok, megpillantom a szeretetre
méltó vendégem, aztán elnyomom a cigi csikket.
- A szoba a fürdővel szemben van - mutatok arra, ahonnan
jött. Elneveti magát, majd elmond egy „Jó éjszakát angyalkám”-at, és eltűnik a
szobámban.
Hamar lefürdök, s szinte belezuhanok a kanapéba. Magamra
ráncigálom a párducmintás plédet, megigazítom a fejem alatt a párnát, aztán
mély álomba szenderülök.
*
Reggel az órám ébreszt, hajnali 5-kor, hogy ideje felkelni,
összeszedni magam és dolgozni menni. De nincs kedvem hozzá! Végül csak sikerül
kiszállnom. Csöndesen belopódzom a szobámba a ruháim miatt. Előveszek egy
farmert, egy inget, és egy jó vastag, kötött pulcsit, amiket pillanatok alatt
magamra öltök. Megfésülöm a vállig érő vörös hajamat, a fürdőszobában
lelögybölöm az arcom hideg vízzel, hogy biztosan felébredjek, aztán megmosom a
fogaimat. Összepakolom a cuccaimat, egy üvegbe félkész kávét öntök, majd
szorosan rázárom a kupakot. Óvatosan a táskámba helyezem a többi szükséges cucc
mellé. Írok egy levelet a nénikének, azzal kezdve, hogy nagyon boldog
születésnapot kívánok neki, hogy majd késő délután érkezem, leírom, neki, mit
hol talál. Magamra kapom a meleg téli kabátom, kulcsra zárom az ajtót, és
sietősen lerobogok a lépcsőn. Épphogy elérem a buszt, ami a munkába visz.
A mai nap különösen hamar telik el. Mire befejezem minden
munkámat az irodában, már mehetek is haza. Betudhatom a mai napot egy jó
napnak. Mert tényleg az volt. A főnököm nem piszkált és a munkatársaim is
kifejezetten jó fejek, segítőkészek voltak ma velem. Úgy néz ki, kezdek
beilleszkedni. Hazafelé sétálva megyek, ami egy fél órát vesz igénybe. Nem esik
annyira ínyemre, de muszáj, ha a nénikét meg akarom lepni szülinapján. Több
virágboltba is bemegyek, míg végül megtalálom azt, amit keresek. Egy gyönyörű
szép orchideát. Sötét lila, bordó, fekete és egy kis fehér keveredik a
virágszirmokon. Veszek mellé egy doboz Merci-t is, meg egy dísszatyort.
Dudorászva sétálok ki a virágboltból, közben pedig megszaporázom a lépteimet,
ugyanis minél hamarabb látni akarom annak, kedves asszonynak a mosolyát. Olyan
őszintén s boldogan mosolyog rám minden alkalommal. Nem sok mindenki teszi ezt.
Lefordulok a panelházamhoz vezető utcába, szinte már futok,
hogy lássam az anyókát. Rekordsebességgel felérek az első emeletre, és szintén
rekordsebességgel kinyitom az ajtót. Berontok a házamba, de csend fogad. A
nénike nincs az asztalnál, ahol tegnap elmesélte az élettörténetét. Istenem,
olyan jó volt hallgatni! Olyan beleéléssel mesélte, mintha éppen megtörténne!
Szinte láttam magam előtt mindent, amit mondott.
Benézek a konyhába, de ott se találom. Keresztülsétálok a
nappalin, be egyenesen a szobámba, és megpillantom, ahogy ott fekszik az
ágyamban. A kis huncut! Álomszuszék. Biztos régóta nem aludt már normálisan.
Hagyom inkább, hadd aludjon.
Kimegyek, elszívok az erkélyen egy cigit, közben
szürcsölgetem a kávémat. Élvezem, ahogy az éltető folyadék csurog lefelé a
torkomon, bele a gyomromba. A cigi pedig füsttel tölti meg a tüdőmet, amit
karikák formájában engedek ki. Ezt követően elvégzem a házban a teendőim. Rendet
rakok, megágyazok a kanapén, letörölgetek a konyhában, fel is seprek. Az idő
ismételten csak gyorsan telik.
Lassan már 6 óra lesz, de a néni még mindig alszik. Fel kéne
keltenem, ha odaakarom adni neki az ajándékát. De… Ajjj! Lehet, jobb lenne, ha
hagynám aludni. De ott az ajándék és… ó a franc egyen meg engem és a
döntésképtelenségemet. Végül nem bírom tovább, és a virággal meg a csokival a
kezemben a hátam mögött, bebandukolok a szobámba. A néni még mindig alszik.
Ugyanabban a pózban, ugyanazon a helyen.
A hirtelen felismeréstől a csoki és a virág kiesik a
kezemből. Hatalmasat koppan mind a kettő, főleg a virág, ami darabokra törik, a
föld pedig kiborul belőle. A virág pedig meggyűrődik, egyik szirma letörik, egy
pár levele meghajlik. Kétségbeesetten rohanok az ágyhoz, ébresztgetni kezdem.
Nem reagál. A tegnap még élettel teli szemei csukva vannak, arcán a nyugodtság
jelei vehetőek észre. Mutatóujjam arra a helyre rakom, ahol a pulzusát kéne
éreznem. De nem érzem.
Meghalt.
Rám tör a sírás. Engedek neki. Hüppögve leborulok mellé az
ágyra, összehúzom magam magzatpózba, s csak remegek a sírástól. Mikorra erőt
veszek magamon, s rámerek nézni a mellettem élettelenül fekvő testre, újból
elfog a sírhatnék. Meghalt… Bőre olyan fehér, mint a szobám falai. A fehér
ruha, amit tegnap este adtam neki hálóing gyanánt, szinte egybeolvad a bőrével.
Kezeit magához húzva fekszik. A szája, mintha mosolyogna. Ősz haja kócosan
meredezik fejtetőjén össze-vissza.
Nem tudom felfogni.
Miért? Miért pont őt? Miért ezt a kedves asszonyt, aki soha
senkinek nem ártott? Akit világ életében csak a jó szándék vezérelt? Miért nem
azt a három cigány kölyköt, akik szerencsétlent megdobálták, megrugdosták?
Ezt az estét, amikor az anyóka meghalt, a saját szülinapján,
csakis csak neki szenteltem. Elgondoltam a találkozásunkat, hogy több mint
valószínűleg, nem véletlen. A sors tanítani akart engem valamire. Sikerült is
neki. Erősebbé tett, és jobbá. Majdnem minden kérdésemre választ kaptam, hála
ennek a találkozásnak. Egyre viszont a mai napig keresem a választ, miszerint;
miért mindig a legjobb embereket bántják?